Sziasztok! Ez az oldal, a Bleachel foglalkozik, és számos érdekességet tartalmaz^^ Nem akarokm az időt húzni tehát nézz körül^__^Ha valami megtetszett és el akarod vinni feltétlenül szólj, mert itt minden az én kezem alól került ki!! >>Avatar base <<
>>>>>
Blogom :3
Végre reggel lett. Byakuya-sama már régen fent volt és még reggelit is készített nekem. Leültünk az asztalhoz reggelizni. Ekkor megemlítettem neki, hogy nem ártana a harc stílusomat fejleszteni. Erre csak azt a választ kaptam, hogy rá ér még azzal foglalkoznod.
- De én itt és most szeretnék erősebb lenni. - feleltem eléggé hangosan.
- Minden áron?
- Igen!
- Akkor nincs mit tenni.
Befejeztük a reggelit, és felálltunk az asztaltól. Ezután Byakuya mondta nekem, kapjak magamhoz több ruhát, mert szükség lesz rá. Én tettem, ami a dolgom volt. Összeszedtem pár göncöt és indultunk is. A harc alapjait már nagyjából tudtam, már csak tökéletesíteni kellet, de azt nagyon. Elmentünk egy lidércekkel teli helyre, fogalmam sem volt, hogy merre vagyunk.
- Hát akkor megérkeztünk. - mondta nekem.
- Remek!
- Nem lesz különösebb dolgod, csak annyi, hogy elküld ezeket a lidérceket, a helyükre.
- Rendben.. És ez lenne a nagy gyakorlás?- mondtam neki félvállról.
- Ne bízd el magad. Nehezebb lesz, mint gondolod.
,, Hát képzelem milyen lesz.. Pár nagyra nőtt rondaság nem fog ki rajtam.” Hát akkor előhúztam a kardomat és elindultam. A kapitány félreállt és nézte, hogy hogyan mozgok, mit kéne csiszolni. Én közben elkezdtem számolni.. „1 csúf, 2 csúf, 3 csúf” és egészen ez ment a harmincadikig. Ez a lidérc nagyon kifogott rajtam. Iszonyú gyors volt és már néhány helyen meg is vágott. Nem kezdhettem el magamat gyógyítgatni, mert akkor biztos megölt volna, de valahogyan iszonyúan fájt. Pechemre nem volt nálam semmi kenőcs. Egy pillanatig térdre borultam ekkor hallottam..
- Natsu! Jobban figyelj oda, mert ez így nem jó. Sokkal gyorsabban csapj le rá. - Mondta Byakuya.
- Oké, de nagyon fájnak a sebeim, és ettől lassulok le annyira. - üvöltöttem vissza, hátha segít.. de nem így lett. Ő csak ott állt egy fa tövében. Gondoltam, hogy nem fog egyhamar közbeszállni.. Így hát folytattam a küzdelmet. Már több mint húsz perce csak harcoltam, mikor végre sikerült legyőznöm ezt az átkozottat. Utána még ment egy darabig ez az irtás.. Mikor elfogytak, odamentem a kapitányhoz és megkérdeztem:
- Szerinted min kéne még csiszolnom, hogy jobb legyek? - néztem rá tétlenül.
- Már egész jól haladsz. De a gyorsaságod és a határozatlanságod gátol. Azon még kell fejleszteni.
- Csak ezeken? És a harctechnikám?
- Az már megy. Előbb a rosszat utána a jót fejlesztjük.
- Értettem^^ - mondtam neki büszkén.
Byakuya-sama elindult, hogy hozzon nekem valami harapnivalót, ugyanis nagyon kifáradtam és jól jött volna egy kis elemózsia. Amikor elég távol került tőlem, egy lidérc megsebesített a hátamon. Iszonyúan fájt de még reflexből előkaptam a kardomat és suhintottam felé egy irányba, és ezzel a lendülettel el is küldtem. A probléma ott kezdődött, hogy a karmai mérgezettek voltak. Mikor úgy éreztem, hogy a hátamon elkezdett terjedni a méreg, akkor majdnem összeestem, de inkább megfogtam a hátamat. Byakuya ekkor már visszafelé tartott és érezte a lélekenergiámból, hogy valami nem stimmel velem. Ekkor villámlépésre váltott, én pedig a föld felé kezdtem zuhanni, amikor észrevettem, hogy elkap. Pont a legrosszabb részemnél kapott el.. Ahogyan megéreztem, hogy a sebemhez nyúlt, csak annyit tudtam mondani, hogy – ne ott fogj meg. Ezután a szemeim lecsukódtak és egy darabig nem eszméltem fel. Lássuk be, láttam a tekintetén, hogy egy kicsit féltett. Ennek örültem is és nem is. Végre láttam rajta, hogy tényleg számítok valamit, de valahogyan rossz volt, hogy értem kell aggódnia. Miközben én ott voltam eszméletlenül ő ellátta a hátamon lévő sebet. Mikor feleszméltem éreztem egy kis fájdalmat, még de már nem annyira volt rossz.
- Minden rendben? - kérdezte tőlem.
- Hát.. mondhatni. De még nem vagyok a legjobb állapotomba. - feleltem neki remegő hangon, majd óvatosan felültem, és közelebb kúsztam a fa törzséhez.
- Bocsáss meg, hogy ennyi gondot okozok neked.
- Egyen talán nem számít. Most csak annyi, hogy te rendben vagy.
- Köszönöm.
- De most ne beszélj. – mondta nekem, és látszott, hogy komolyan beszél.
Ekkor mondtam magamban a választ, hogy rendben van, ha ezt akarod. Egy pár könnycsepp legördült az arcomon, mert bántott, hogy miattam kell aggódnia. A fejemet a föld felé fordítottam, ekkor a kezével letörölte a könnyeimet. Ezt követően ránéztem, és elmosolyodtam.
- Na látod. Így már sokkal jobb! Nem kell szomorkodni.
Erre nem válaszoltam semmit. Már későre járhatott, mert nagyon fáradt voltam. A földön összekuporodtam és a fejemet, az ölébe raktam le. Azonnal elaludtam, ahogyan Byakuya is. Amikor reggel lett, lágy madárcsicsergésre keltünk mindketten. Reggel nagyon szép volt a táj, és még a Sakura virágok is akkor nyíltak ki. Gyönyörű látvány volt. Egy jó darabig néztük, de aztán egy hatalmas „AÚÚ” felkiáltással megtörtem a csendet. Oly annyira belenyilallt a hátamba a fájdalom, hogy az, hihetetlen volt.
- Jobb lenne, ha elviszlek Unohana-taishohoz.– mondta nekem Byakuya.
-Lehet.
-Induljunk.
-Rendben. – szép lassan felkecmeregtem a földről, majd villámlépéssel visszamentünk a városba.Hamar odaértünk a negyedik osztaghoz és meg is kerestük a kapitányt. Mint mindig, most is gyógyított pár sérültet. Byakuya elmondta neki mi történt velem. Unohana egyből mondta is, hogy mutassam a hátam ahol ért a sérülés. Megmutattam neki, és a hangjából ítélve elég szörnyen nézhetett ki.
-Natsumi.. Miért nem jöttél előbb? Nagyon csúnya a sebed. Ráadásul már a méreg is szédterjedt. –felelte a kapitány.
Erre csak a szemem rebbent meg. Inkább nem is mondtam semmit rá.
-Egy shinigaminak ezt ki kell bírnia. –Mondta Byakuya-sama.
-Na álljunk csak meg! Lehet, hogy szörnyen fáj, de azt hozzátenném, hogy csak most kezdtem el ezt az egész halálistenesdit.. Nem vagyok profi, hogy kibírjam. Éppen ezért jöttünk ide nem? – vágtam a szemébe undok módon.
-Natsuminak igaza van Kapitány. Meg esik az ilyen a kezdőkkel, de nem szabadna így szétterjednie a méregnek. –Felelte Unohana-taisho.
-Rendben.. igazatok van. –azzal kiment a szobából, és az ajtótól néhány méterre várt.
Mikor kiment, magamhoz hívtam a kapitányt, hogy elmondjak neki pár dolgot, amit szeretnék, ha a közeljövőben elmondana Byakuyának.
-Kérlek, ha majd beszélsz vele, említsd meg, hogy nem tartozom azok közé, akik a legjobb szinten vannak, de igyekszem. És lehet, hogy ezt most nem úsztam meg, de legközelebb biztos nem kell aggódnia. De a legfontosabb.. –nyeltem egy nagyot- kérem kapitány, említse meg, hogy én nem szeretem azt, ha valaki goromba és azt nézi, hogy ő mire képes, én sem azért jöttem ide.. én azért, hogy megtudjak védeni minden fontosabb személyt, és ezek közé tartozik Byakuya-sama.. örülök, hogy aggódik értem de annyira nem.
-Értem. Meg fogom említeni neki, ne aggódj.
-Köszönöm taisho!
-De most foglalkozzunk a sebeddel. –csak bólintottam..
Mikor elkezdett kezelni, szörnyen fájt, csípett, mart, minden, ami lehetett, de nem szólaltam meg, hogy Byakuya lássa (hallja), nem vagyok gyenge. Unohana késő délutánig kezelt. Egész szépen visszahúzódott a méreg és a seb is. Megérte, hogy kibírtam. De viszont már nagyon fáradt voltam, és egyből el is aludtam.
A kapitány kiment Byakuya-samahoz, hogy elmondja, hogy minden rendben van.
-Kapitány úr. Natsumi elmondott nekem egy s mást, mielőtt elaludt volna. Hallgasson végig.
-Rendben van.
-Pontosan ezt monda: nem tartozik azok közé, akik a legjobb szinten vannak, de igyekszik. És lehet, hogy ezt most nem úszta meg, de legközelebb biztos nem kell aggódnia. De a legfontosabb, hogy nem szereti azt, ha valaki goromba és azt nézi, hogy az a valaki mire képes, én sem azért jött ide.. hanem azért, hogy megtudjon védeni minden fontosabb személyt, és ezek közé tartozik maga is.. örülök, hogy aggódik értem, de annyira nem..
A kapitány nem szólt semmit, sarkon fordult és elindult. Unohana még ezt mondta utána.
- Remélem, megértette mire célzott ezzel a lány.
Szokás szerint semmi válasz nem jött. Visszament a 6. osztaghoz. Mikor beért a szobába leült, és elgondolkozott. „Vajon most mire értette, hogy nem szereti azokat..” „Ezzel biztos rám célzott” „Meg kéne változnom, és másokkal is törődnöm” „Remélem jól vagy, Natsumi” Már be is esteledett. De Byakuya nem tudott aludni, mert a gondolatok csak úgy jöttek a fejében. De aztán szép lassan ő is elaludt. Reggel, Yamamoto-taishotól kapott egy megbízást amire délben távoznia kell. Előtte bejött hozzám, majd Unohana megengedte, hogy hazamenjek. Mikor visszaértünk, Byakuya elmondta nekem, hogy ma egyedül kell lennem, mert el kell mennie. Őszintén megmondom, hogy túlzottan nem örültem ennek, de ez a feladata.
-Minden rendben lesz. – mondta nekem.
-Remélem.. Hisz Unohana már meggyógyított. – feleltem.
-Hát akkor nekem mennem is kell. Megmondtam Renjinek, hogy néha nézzen be.
-Okés. Kérlek vigyázz magadra!
Nem mondott semmit csak sarkon fordult. Én pedig lefoglaltam magamat. Egész estig gyakoroltam a kardforgatást és a technikákat. Közben Renji is benézett. Egész pontosan, ezekkel a szavakkal fogadott..
-Hát te meg mi a francot csinálsz?! A kapitány megmondta, hogy ne ugrálj csak feküdj! Ez ahhoz képest egy kicsit más, nem gondolod?!!
-Na és? Neked nem mindegy?!
-De nekem rohadtul mindegy.
Megvonta a vállát azzal el is szelelt. Annyira belemerültem a gyakorlásba, hogy észre sem vettem, hogy már 10 óra van és korom sötét. O_o,,Várjunk csak! Byakuya azt mondta, hogy sietni fog.. ehhez képest már nagyon régen elment.” ,,Mindegy.. Biztos nincsen semmi baja” Addig csináltam magamnak finom teát. De azért többet készítettem, mert ha haza jön Byakuya-sama akkor neki is jusson, mert tudom, hogy szereti. Már éjfél. De még sehol senki. Lassan kezdek aggódni érte. Általában mindig hamar itt van^^” Aggodalmamban még ittam pár pohár teát, hátha megnyugtat de semmi hatása. És már hajnali 2 óra van. Hallottam, hogy valaki benyitott.. De csak Renji az..
-Te meg mit csinálsz itt éjnek derekán?!
-Jöttem, hogy minden rendben van- e.
-Hát nem igazán. –Feleltem neki könnyes szemekkel.
-Ne aggódj már!
Nem bírtam tovább visszafogni magam, úgyhogy a könnyek csak hullottak.
-Jajj Natsu! Ne zokogj már!! Minden rendben van..
-Honnan tudod?!
-Tudom.. Higgyél nekem.
Azzal távozott is. Útközben összefutott Byakuyával és elmondta neki mi a helyzet.
-Jobb, ha siet haza kapitány! Natsu már nagy odavan.
Csak bólintott és sietett haza. Mikor ideért hallotta, mennyire zokogok. Óvatosan eltolta az ajtót, majd oda jött a hátam mögé.
-Miért sírsz? –kérdezte.
-*hátranéztem* Végre itt vagy!! *átöleltem*
-Jól vagy? Féltem van valami a hátaddal. *ránézett a hátamra*
AJÁNLOM AZ OLDALT
